Erica Schweitzer : Származáskutatás

Ülök a vonaton, lassan araszolok a külvárosi szemétdombok és omladozó kerítések között, amelyeket már csak a graffiti tart össze. Nem veszek tudomást a látványról, mert fülesemben a neves pszichológus magyaráz kedvenc műsorvezetőmnek azokról az értékekről, szokásokról, szabályokról, és még egy csomó fontos dologról, ami meghatározza az életünket.

„Otthonról hozzuk a történeteinket; a történet maga az ember, a történet az maga a család.”

Megáll a vonat, kiveszem a fülest, az utolsó mondat egész nap velem van. Mellettem ül a metrón, velem siet az utcán, és együtt kávézunk a Millenáris mellett. Belép velem a terembe, ahol sorstársaimmal találkozom.

Ülünk az asztal körül, előttünk ropi, zabkeksz és fügeszörp. Mi tízen, örökbefogadottak, nők és férfiak, harminckettőtől hetvenhat évesig. Nem ismerjük egymást, de egy a sorsunk. Legfőbb téma a származásunk, a történetünk, tehát az az ember, akik mi vagyunk, vagy mi lennénk, ha a mai és a régvolt rendszerek meg nem fosztottak volna minket önmagunktól.

Különös ismertetőjegyünk, hogy láthatatlanok vagyunk. A mi történetünk tabu. Míg egy munkahelyi vagy lakókörnyezetben, viszonylag laza kapcsolatokban is könnyedén kimondjuk, hogy a szüleink gyermekkorunkban elváltak, sokat veszekedtek, vagy hogy a nagymamánk nevelt fel. Hosszan ecseteljük, hogy a gyermekkori élmény miként érintett minket fiatal korunkban, milyen hatással van a párkapcsolatainkra, szülői mivoltunkra. Sőt, bizonyos médiaszereplőknek és számos szakembernek köszönhetően széles körben ismerté vált, hogy elvált vagy alkoholista szülők gyermekének számtalan traumája és küzdelme van. Még a recepciós Valika is megértően bólogat, ha az elvált szülők gyereke elsírja magát a lift előtt.

Ezzel szemben nagyon kevés örökbefogadott meséli el kávézás közben Gizikének a titkárságról, hogy volt két ember, akik úgy döntöttek, hogy őt örökbefogadják. Arról pedig végképp nem esik szó, hogy volt egy vagy két szülő és számtalan szakember, akik úgy döntöttek, hogy ő örökbe adható lesz. Ennek az életútnak a traumája teljes tabu. Ha egy örökbefogadott azzal kezdi, hogy őt örökbe adták, akkor a résztvevők zavarba jönnek, és elkezdenek az időjárásról beszélni. Ha csak annyit mond Gizikének, hogy ő örökbefogadott, akkor Gizike párás szemmel fog ránézni a kapucsínója felett, és csak annyit mond: „Ez milyen csodálatos!”, és ez a rózsaszín cukormázas mondat eltakarja az összes traumát, nehézséget, megküzdést, amin egy örökbefogadott végigmegy.

A traumafeldolgozás egyik fontos lépése az önismeret, ennek elengedhetetlen része a saját történetünk megismerése. Egy egész intézményrendszer, jogszabályok hálózata és számtalan ember (sajnos néha a saját szüleinket is beleértve) azon munkálkodik, hogy ennek a históriának a részleteihez hozzá ne jussunk.

Jogfosztottak vagyunk.

A saját életünket titkolják előlünk. Nem kaphatjuk meg a születésünk zárójelentését, pedig mi is részesei voltunk az eseménynek. Sokan azt sem tudjuk, hogy van e testvérünk vagy örökletes betegségünk.

De azt sem mondta el senki nekünk, hogy mi történt velünk abban az egy-két évben, amíg új szülőket kerestek nekünk. Mikor álltunk fel? Mikor jött ki az első fogunk? Mi volt az első szavunk?

Örökbeadásunk előtt számtalan gyermekvédelmi rendszer és szakember foglalkozott velünk, mint veszélyeztetett csecsemővel. Évek teltek el, mielőtt megtalálták nekünk a megfelelő szülőt. Családgondozó, védőnő, orvos dokumentálta a születésünket, fejlődésünket, betegségeinket és a családjainkat. Naplók, esetleírások, zárójelentések és határozatok készültek rólunk. Ezeket az iratokat a hivatalok kötelesek megőrizni, és mi mégsem tudhatjuk meg, hogy a Rózsadombon születtünk, vagy egy faluvégi viskóban. Nem tudhatjuk meg, hogy mi vezetett a döntésig, a sznobizmus vagy a szegénység, a felelőtlenség vagy a gondoskodás. Tabuk vagyunk egy család életében, szégyen, vagy csak egy szerencsétlen baleset, netán egy újabb éhes száj, akire már nincs energia.

Az új szüleink sem kapják meg azokat az iratokat, amiben az első pár évünk dokumentálva, naplózva van. Így a mi életünkből kimaradnak az „amikor még kisbaba voltál” kezdetű mondatok. Kapnak viszont egy szép hosszú listát, ami a hiányosságainkat tartalmazza. Fejleszteni kell ezt, javítani kell azt. Úgy kerülünk egy családba, mint egy használt autó, ami tele van látható és rejtett hibákkal.

Az örökbefogadás egy új esélyt adott nekünk. Jobb körülmények között, családban nőhettünk fel. Ha szerencsénk van, esélyünk lesz a szeretetre, ha még nagyobb szerencsénk van, akkor az elfogadásra is, és egyik nagyszülőnk részéről sem kell azt éreznünk, hogy mi nem az ő véréből valók vagyunk. De a lottó ötöst az jelenti, ha a család és a szűkebb környezet úgy tekint ránk, mint egy egyszerű kisgyerekre, és nem méregetik minden megnyilvánulásunkat patikamérlegen, mikor csak egyszerűen rossz napunk van. És nem figyelnek árgus szemekkel, hogy mikor „jön ki a vérünk”.

A jelenlegi jogrendszerben a titkos örökbefogadás az jelenti, hogy megfosztanak minket a saját múltunktól. Minket kiírnak egy családból azért, hogy egy új névvel, új TAJ-számmal felbukkanjunk, mint aki nem született, csak lett.

Cserébe jogosan izgulhatunk a gyerekünkért, mert nem tudhatjuk, hogy az egyetemen nem a saját unokatestvérébe szeretett-e bele. És reménykedhetünk, hogy ha mégis, akkor inkább törje össze a szívét, mielőtt gyermeket vállalnak. Izgulhatunk, hogy mit örökítünk tovább az unokáinknak, milyen transzgenerációs traumák vagy betegségek kísérik hetedíziglen a családunkat.

Ülök a kávém felett, kilenc társam gyökér keresésének útjait, akik mint a fallabda pattannak vissza a hivatalok és a jogszabályok falairól, mikor a saját történetükhöz szeretnének hozzájutni.

Hallgatom a történetet, ahol a gyermekvédelmi szakember válaszra sem méltatja azt, aki az apját keresi.

Hallgatom a sokadik beszámolót arról, hogy a gyámhivatal csak egy semmitmondó levelet küld vissza a származásukat keresőknek.

Ahol mindent tud az örökbefogadott a vérszerinti családjáról, de nem meri elmondani az örökbefogadó anyukájának, mert tudja, hogy úgy fogja érezni, megcsalta őt a szülőanyjával, és nem akarja megbántani azt, aki felnevelte. Holott aki felnevelte, is tudja, hogy örökbefogadta, hogy rajta kívül van egy másik anya is, és a gyermekének volt egy előző élete.

Hallgatom azt a történetet, amikor valaki jócskán negyven fölött tudta meg, hogy őt örökbefogadták. A származási családja nagy szeretettel fogadta, és bulit szerveztek a tiszteletére, amikor megtalálta őket. De a szülőanyjával már nem sikerült találkoznia, mert már nem élt.

Hallgatom azt a nőt, akit tizenhat évesen elzavartak a háztól az örökbefogadó szülei, mert az anyja úgy gondolta, hogy tönkretette az életüket azzal, hogy érdeklődni mert a vér szerinti szüleiről.

Hallgatom az a nőt, akit a testvére talált meg, de évekig nem volt bátorsága megmondani, otthon, hogy ismeri a vér szerinti családja történetét, mert rettegett, hogy kitagadják.

Hallgatom azt, aki felnőttként tudta meg, hogy ő börtönben született, az akkori szokások szerint azonnal örökbe is adták, és hiába keresi, nem találja a testvéreit.

Hazafelé már éppen elhagyjuk az omladozó kerítéseket, amikor újra eszembe jutnak a pszichológus szavai. A „történet maga a család”, de az örökbefogadott története nem fér bele az örökbefogadó család történetébe. A statisztikák szerint egy kisebb városnyi örökbefogadott él Magyarországon. Azon gondolkodom, hogy miért csak tízen voltunk? Hol vannak a többiek?